enru
A választójog fejlődése - történelmi kitekintés
2005-11-17 16:56:52
A választójogosultság alakulása Magyarországon
Az alábbi összefoglalóban a magyar választójog fejlõdésének legfontosabb állomásait mutatjuk be.

 A középkorban, kezdetben csak a városi polgárság választotta önkormányzatának tagjait és elsõ képviselõjét, a bírót, akinek -általában egy évre terjedõ hivatali ideje alatt közigazgatási és törvénykezési ügyekben döntõ szava volt.

Késõbb, a XIII. század utolsó harmadában kialakult a megyénként szervezõdõ nemesség önkormányzati intézménye, a nemesi vármegye, melynek tisztségviselõit ugyancsak választották. Ez a rendszer hat évszázadig állt fent. Az igen hosszú idõszak deklaráltan is a jogegyenlõtlenség kora volt, amikor is az ország lakosságának 95 %-a kimaradt a választásokból, és majd csak a jogi egyenlõség polgári elvének megfogalmazása után remélhette, hogy egyszer választópolgár lesz belõle, választhat, s meg is választhatják. A reformkorszak beteljesedéseként az 1848-as polgári forradalom sodrában szentesített áprilisi törvények hozták meg a gyökeres változást, melynek során a rendi képviseletet a népképviselet váltotta fel.

 A népképviselet megteremtése

Magyarországon a rendi képviselettel szemben az 1848: V. tc. teremtette meg a népképviselet elvén mûködõ országgyûlés választásának lehetõségét. Természetesen ez a törvény nem haladta meg saját korát –hasonlóan a kontinens többi országához-, nem adott általános választójogot, így a nõkre, vagyontalanokra, a gazdai hatalom alatt állókra nem terjesztette ki a választójogosultságot. A lakosságnak kb. 7%-a jutott (csak a 20 éven felüli férfiak), a különbözõ feltételeknek megfelelve, választójoghoz.

A negyedszázaddal késõbb hozott 1874:XXXIII. tc. rendelkezései azt bizonyítják, hogy túl liberálisnak tartották a választójogosultságot meghatározó korábbi törvényt. Ezért, az új törvény – a bekövetkezett gazdasági változásokat is szem elõtt tartva- szigorúbb feltételeket szabott a városi lakosság ingatlantulajdonával kapcsolatban, valamint az adóhátralékosokat kizárta a szavazásból. A választók addig sem túlzottan magas számát a vagyoni cenzus szigorításával tovább csökkentette, továbbra is megtartotta a szavazás nyílt voltát, s bevezette a képviselõválasztás megkezdése utáni (fél órán belüli) jelöltállítás lehetõségét.

A választásra jogosultak szûk köre miatt (pl. az 1881-ben választásra jogosult 821 241 fõ az ország lakosságának 6%-t adta, de az 1914. évi 1 272 755 választásra jogosult állampolgár is az ország lakosságának csak 6,8%-t képviselte) az 1880-as évek második felétõl egyre gyakoribbakká váltak az általános, egyenlõ és titkos választójogot követelõ mozgalmak, amelyeknek ereje és nagysága a századfordulót követõen tovább növekedett. Legfõbb képviselõi a különbözõ munkáspártok, a radikálisabb parasztpártok és a városi polgárság mozgalmai és pártjai voltak. A századunk elején tömegessé váló szociáldemokrata mozgalom egyik fõ feladatának tartotta az elavult és igazságtalan választójog gyökeres reformját. Agitációjuk és akcióik elsõsorban a fõvárosban nagy tömegeket mozgatott meg. A készülõ választójogi törvény azonban nem lazított a választójog korlátozottságán, s mint a törvény indoklásából kiderül, nem akarta veszélyeztetni a fennálló társadalmi rendet, a magyar középosztály vezetõ szerepét. Így az 1913. évi XIV. törvénycikk értelmében a lakosság 8,6 %-a lett választójogosult, azonban e törvény alapján az I. világháború éveiben nem tartottak választást.

Az 1918 szeptemberében elfogadott választási törvény minden korábbinál demokratikusabb volt. A választásra jogosultak körének jelentõs szélesítésével mintegy másfél millióval növelte a választók számát. E törvény szerint sem történtek azonban választások, mivel a politikai események gyors változása következtében mindössze néhány hétig volt érvényben.

Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása a polgári államhatalom legfõbb és legfontosabb intézményeinek a megszûnését eredményezte. 1918 novemberében elõbb a képviselõ-ház, majd a fõrendiház is kimondta feloszlását. A hatalomra került Károlyi-kormány által megalkotott 1918. évi I. néptörvény rendelkezett mind a nemzetgyûlési, mind pedig a törvény-hatósági és községi választójogról, s azt a korábbiakhoz képest jelentõsen kiterjesztette. Szavazathoz jutott Magyarország minden, bármely hazai élõ nyelven írni és olvasni tudó 21. életévét betöltött férfi és 24. évét betöltött nõ. E törvény mondta ki nálunk elõször a nõi választói és választhatósági jogosultságot.

Az 1918. szeptemberében elfogadott választójogi reformtörvény alapján sem tartottak választást. Felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, forradalmak követték egymást. Elõbb a Népköztársaság, majd a Tanácsköztársaság néhány hónapos fennállása alatt született meg az „általános, egyenlõ, közvetlen és titkos választójog alapján álló választójogi törvény”. 1919-tõl rendeleti úton szabályozták a választójog feltételeit. Ezek alapján a lakosság mintegy 40%-a lett választójogosult. 1925-ben fogadták el a következõ választójogi törvényt, amely szerény mértékben alkalmazta a „jogkiterjesztés elengedhetetlen követelményét”. A két világháború közötti idõszak utolsó választójogi törvény az 1938. évi XIX. Törvény volt, melynek alapján 1939-ben tartottak választást.

 

 A II. világháború utáni fejlemények

Az 1945-ös választás volt az elsõ, amelyik egyetlen napon zajlott le. Új választási törvény (1945: VIII.) megvalósította az általános, egyenlõ és titkos választójogot, négy éves ciklust állapított meg, s nemzetközi mércével mérve is demokratikusnak volt minõsíthetõ. A népköztársaságot kikiáltó parlament törvénybe iktatta az új alkotmányt (1949. augusztus 20). Ennek egyik fejezete foglalkozott a választások kérdéseivel, rögzítette annak alapelveit (általánosság, egyenlõség, közvetlenség és titkosság), valamint elõször mondta ki, hogy valamennyi választójogosult választható is egyben.

Az 1953-ban esedékes választásokat megelõzõen módosításra került a hatályos választási törvény, amely az alkotmányban nyitottan hagyott kérdéseket is érintette. Lényegi változásként a 18. életév betöltéséhez kötötte a választói jogosultságot. A kizáró okokat is jelentõsen csökkentette a törvény, s csak a szabadságvesztésüket töltõk, a közügyektõl eltiltottak, a rendõri õrizetben lévõk ill. felügyelet alatt állók és az elmebetegek nem rendelkeztek szavazati joggal. Az elõzõekhez képest érdemi változást jelentett, hogy a képviselõket ezt követõen nem a pártok jelölték a listára, ezt a feladatot a választópolgárok jelölõgyûléseinek kellett megoldani.


A demokratikus elveken felépülõ 1989. évi XXXIV. törvény a politikai pluralizmus demokratikus keretei között biztosította a szabad választások feltételrendszerét, rendelkezett a választások valamennyi részletkérdésérõl, megteremtve ill. megerõsítve ezzel a törvényesség és a tisztaság garanciáit. Önálló fejezetben rögzítette a választások legfontosabb alapelveit: a választójog általánosságát és egyenlõségét, a szavazás közvetlenségét és titkosságát.


Ennek szellemében zajlottak le 1990 tavaszán a többpártrendszeren alapuló választások Magyarországon. A március 25-én megtartott elsõ választási fordulón a korábban megszokott közel 100%-os részvételi arányok helyett a választásra jogosultak 65,8%-a járult az urnákhoz. Az április 7-én megtartott második választási fordulón még ennél is kevesebb, mindössze 45,4%-os volt a részvételi arány. A választásokon, több mint négy évtized után, az állampárttal szembeni ellenzéki erõk kerültek ki gyõztesen. A békés úton végbement rendszerváltozásban igen komoly szerep jutott az új választójogi törvényeknek és az ehhez kapcsolódó jogszabályoknak. A választópolgárok akaratából és döntése alapján jött létre a többségi parlament és jöttek létre a demokratikus helyi önkormányzatok.